Telegdi Kata

Telegdi Kata (1550 k. – Kisvárda, 1601)
Négyszáz esztendővel ezelőtt a kisvárdai várra a gyász fellege borult. Hosszú betegeskedés után örök álomra hajtotta fejét Telegdi Kata, Szokoly Miklós özvegye, akit a magyar irodalomtörténet az első magyar költőnőként tart számon. életéről keveset tudunk, mint ahogy általában keveset, vagy szinte nem tudunk a középkor hölgyeiről. a történelmet formáló férfiak háttérben megbúvó alakjaik ők, kiknek szerencsés esetben a nevük marad fönn. A XVI. századtól következik be a változás, amikor megindul a magyar nyelvű levelezés.Telegdi Mihály nagyobbik leányaként Kata az 1580-as években kötött házasságot a kisvárdai Szokoly Miklóssal. Ebből a házasságból egy leánygyermek született Szokoly Erzsébet, aki priberi Melith Péterrel kötött házasságot. Utóbbi a XVII. század elején Szabolcs vármegye főispáni tisztét is ellátta.

Telegdi Kata sorsa férjhezmenetelétől fogva, mint az a középkorban szokásos, férje lakhelyéhez, így Kisvárdához kötődik, s maga is a várban lakott. Kisebb súrlódásokat eltekintve jó viszonyban élt a szintén a várban lakó Várday Katával, aki 1589-től testvére, Pál révén sógornője. Férje az ifjabb Szokoly Miklós, 1595-ben tagja annak a követségnek, mely III. Zsigmond lengyel királynál járt, nem sokkal azonban ezt követően meghalt. Telegdi Kata életéről, amit tudunk jobbára abból a néhány fennmaradt levél szól, amelyet elsősorban családja tagjainak írt: testvéreihez, Pálhoz, Jánoshoz és annak feleségéhez Sennyey Annához, valamint lánytestvére Borbálához, aki férje Rákóczi Zsigmond oldalán utóbb erdélyi fejedelemasszony lesz. Ahogy az már szokás a levelekben, ezek a mindennapok életéről, ügyes bajos dolgairól, betegségéről szólnak. Megjelenik ebben a Kisvárda várában lakó asszony, aki virágos kertet gondoz saját kezűleg, varrogat, s aki a kor szokása szerint török varrólány tart, akit sógora Szokoly Albert vett a Kállóban “kottya vettjere, De tobet nem hozhattot egj nagj Tórók leannal, azis felótte draga, en magam soha meg nem attam volna erette, varr azert, de hogj igen io volna, nem igen dicirhetem” írja testvérének Borbálának.

Telegdi Kata nem sokkal élte túl hites urát. 1600-ban már súlyos beteg, akin az orvos “Barbelj Mathe uram”, mint írja eret vágott, s “ollj rut vér iott ki az karomból, hogy soha eletemben annal rutabat nem lattam, mert ugan zóld uolt, mjnth ha ugjan siros uolna, felótte megis sirattam uala uthana, mynth hogi illyen nagy erotlen koromban meg kellett vagatnom az kezemeth”. Várday Kata új férje, Nyáry Pál is meg próbál rokonán segíteni, gyógyírt keresve bajára saját orvosságos könyvében. Telegdi Kata betegségére azonban gyógyírt már csak az Úristen tudott adni, ki 1601 nagyböjtje után nemsokkal magához szólította. Nagy betegsége idején Várday Kata egyéb módon is segítette, hiszen magához vette Kata asszony leányát, s mint sajátját nevelte. Egyetlen verselése egy 1595-ben sógornőjéhez írt levelében maradt ránk, melynek részletei az ötödik oldalon olvashatjuk.

Forrás: Szivák Gábor, Szeifried Zoltán – Telegdi Kata

Telegdi Kata
(Levele ángyához)

“… Szerelmes asszonyom, az kegyelmed

mestersígesen gondolt,
jó akaratjábul formált,
és bőlcsessígesen írt
levelít megolvastam,
kiben úgy gyönyörködöm,
mint az gyöngyhalászok,
mikor ű hálójok
gazdag, szép prédával,
megtelik gyöngyökkel,
azok között alig
hiszi, örömíben
melyiket kaphassa,
tegye kebelíben.

Azvagy

mint az szép parlagon
sétáló kis nyulakat
kik nagy mulatsággal
vadásszák ebekkel,
mikor félísekben
egynéhányat látnak,
víletlen találnak,
ű nagy örömökben
nem tudják, hamarban
melyiket költhessék,
indítsák űzísben;
azvagy csak házunknál
(tudom, voltál annál)
mikor kertecskémbe
megyek be kedvembe,
hogyha megtekintem,
melyeket két kezem
ültetett vagy vetett
az sovány homokban,
nem tudom, melyiket
szakasszam elébben.

Így én az kegyelmed gyönyörűséggel, hozzám való jóakaró
szeretettel megrakott levelít olvastatván, ugyan nem tudom,
melyik ríszíbe gyönyörködtessem szegíny honn lakos szívemet,
vagy melyik ríszít vegyem elő, kire választ írjak kegyelmednek,
gondolván azt is, hogy

paraszt embernek Rómába menni,
böcsek köt bolondnak vetekedni,
az böcsessígnek istenasszonyi,
Pallas s Minerva oltalma alatt
lívőkkel válasszal igyekezni,
nem külöben, mint jó táncost ingerleni,
azvagy ugrásra kecskét tanítani.

Látom, szerelmes asszonyom, és értem, hogy immár kegyelmed
Pallas és Minerva istenasszonnak (az szegíny Diana asszont
vadászó seregível hátrahagyván) kedvít találta

szíp, csergő patakú,
gyönyöru folyású,
minden szép füvekkel,
fákkal, virágokkal,
zúgó, csorgó folyás
mellett sok szép szavú,
kiterjedt, szép ágú
és gyönyörködtető
fákon nagy ékesen
szóló madarakkal
megékesíttetett
forrással, szép kúttal,
mint egy áldozattal,
holott firedjenek,
tisztelvín szép barlanggal,

kiknek tudom, hogy az kegyelmed énhozzám való szeretetíért
kegyelmed engem is esmeretíbe juttat,

noha az szíp forrás,
firedís, tisztaság,
erdei szép barlang,
hegyeken, völgyeken
mulatság, nyájasság
nem Pallast, Minervát,
hanem csak Dianát
illeti mint asszonyát,
mert Pallas, Minerva,
ezt minden jól tudja,
kulcsos várasokat
laknak, szíp várakat;
erdőket, hegyeket,
völgyeket, mezőket
nem járnak, búdosnak,
hanem Dianának,
mint nagy fű vadásznak
az ű seregível,
hamadri nimfákkal
engedték lakóul
mint atyjokfiának…”